A Pókember - Hatalomátvétel után ismét kezembe került egy újabb kötet a Szukits kiadó Marvel Regénygyűjteményéből, ezúttal Stefan Petrucha írása. Legutóbb, elsősorban a Pókember játék miatt, hatalmas elvárásokkal ültem neki az olvasásnak, most viszont nem igazán tudtam, mire számítsak. A Deadpool filmeket imádom, egy-két képregényt is olvastam a témában, de a Deadpoolhoz fűződő viszonyom határozottan újabb keletű, mint a gyermekkori kedvenc Pókemberhez. Végül alapvetően nem csalódtam. A Praclik sztorija kellően elborult volt, a könyv stílusa pedig... nos, egyértelműen deadpoolos.

A nagypofájú zsoldost ezúttal maga a SHIELD bérli fel egy szupertitkos küldetésre - persze csak fű alatt, nehogy valaki is megsejtse. A kötet első oldalain már javában zajlik az akció, és Wade máris egy felhőkarcoló emeleti ablakából zuhan ki egy cuki kiskutyával. Csakhogy, mint az hamarosan kiderül, a kiskutya valójában nem az, aminek látszik, hanem egy hatalmas szörnyeteg. Deadpoolnak ki kell derítenie, ki a felelős a kutyusoknak álcázott szörnyek elterjesztéséért, és közben minden útjába eső, szörny-identitású ebet hidegre tenni. Ahogy telik az idő, bejön a képbe még egy dögös csaj, egy robot kormányügynök, néhány pszichopata, meg pár szuperhős cameo, az ügy egyre kacifántosabb, a helyszínek pedig egyre véresebbek lesznek.

Kezdem a negatívummal: néha a fordulatok iszonyatosan randomak és a semmiből vannak előrángatva. Ez főleg a végén tetten érhető, ami különösen fájó - nekem legalábbis kifejezetten laposnak érződött a lezárás. Nem azt mondom, minden el van magyarázva, és meg van indokolva a történetben, de némelyik magyarázat kissé izzadtságszagúnak tűnik. Viszont ezért bőven kárpótol a "kaland", amin végigvezet a regény. Sokan mondják, hogy nem a befejezés, hanem az odáig vezető út a lényeg, és habár ezzel nem mindig értek egyet, a Praclik esetében ez mégis működik. Már egy ideje kivégeztem a könyvet, és habár a finálé nem teljesen maradt meg (csak a kesernyés szájíz, ami utána maradt), a történetből mégis bevillannak olyan jelenetek, amiket imádtam. Az egyetlen dolog, ami miatt hiányzott a képregényes médium, a felvonultatott szörnyek voltak. A kiskutyákból átváltozó szörnyek többségének van neve, és egy gyors keresés után kiderült, hogy képregényes múltja is a Marvel lapjain, így aztán nem egyszer azon kaptam magam, hogy egy újabb szörny felbukkanása után már nyitottam is egy böngészőt, hogyan néz ki rajzon. Persze, van hozzájuk leírás a könyvben, de az mégsem ugyanaz.

A Deadpool képregények egyik fő mozgatórugója maga a címszereplő, aki annyira őrült, hogy konkrétan azzal is tisztában van, ő egy képregényszereplő, így aztán sűrűn elbeszélget az olvasóval, vagy csak szórakoztat a helyzetre tett gunyoros megjegyzéseivel. Ezt persze a többi szereplő nem veszi észre - vagy ha igen, igencsak összezavarja őket -, a kis kiszólások többnyire megmaradnak Deadpool és az olvasó közös kis titkának. Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, leginkább arra voltam kíváncsi, vajon ezt hogy valósítják meg egy "nem vizuális" médiában. Nos, Petrucha nagyjából vette az akadályt, noha nem biztos, hogy úgy, ahogy tervezte. A kikacsintások és őrület megjelenítésére, és az olvasóval folytatott diskurzusok helyére bejöttek más betűtípussal szedett belső hangok, akik néha beszóltak Deadpoolnak, vagy épp csúfolódtak rajta. Kis mennyiségben nem volt rossz megoldás, de az író sajnos többször is átesett a ló túloldalára. Volt, hogy ezek a belső dialógusok túl hosszúra nyúltak (egyszer egy egész fejezet volt erre szánva!), ráadásul a különböző hangok mégsem voltak olyan különbözőek, így sokszor csak helyeselgettek egymásnak. Amikor viszont Petrucha nem akarta erőltetni, és csak úgy, a sztoriba beépítve halljuk Deadpool gondolatait, esetenként igazi gyöngyszemekre bukkanhatott az ember.

A stílusról érdemes még megemlékezni, ami meglepően széles skálán mozgott a teljesen abszurdtól a nyomasztóan komorig. Mivel viszont egyik sem áll túl távol Deadpool karakterétől, ezt nem is éreztem problémának. Ennek ellenére furcsa volt, hogy az egyik fejezetben már-már Herri Kókleres magasságú - vagy épp mélységű, kinek hogy - paródiával forgatja ki a szuperhősök univerzumát, a következőben meg nyakig merülünk egy tinédzser pszichopata gaztetteibe. Az éles kontraszt közötti váltások sokszor egyik sorról a másikra történtek, átszőtték egymást, az egész mégis valahogy képes volt koherens maradni.

Összességében tetszett a könyv, még akár azt is meg merném kockáztatni, hogy jobban, mint a Pókember: Hatalomátvétel. Mint mondtam, a végével voltak gondjaim, de a történet épp elég élvezetes volt ahhoz, hogy utólag a pozitívumok maradjanak meg belőle. Aki szereti Deadpool karakterét és a róla szóló filmeket/képregényeket, annak mindenképpen tudom ajánlani, nagyot csalódni semmiképp sem fog benne.

8/10