Furcsa a viszonyom a klasszikus krimikkel. Klasszikus krimi alatt itt az Agatha Christie, Sherlock Holmes féle történeteket értem, amikor az olvasó "együtt nyomoz" a detektívvel. Egyrészt szeretem őket, mindig izgalmas találgatni, ki a gyilkos, mi lehetett az indíték, és örömet okoz, ha ráhibázok a tettesre. Másrészt viszont annyira nem izgat, hogy sok ilyen könyvbe belekezdjek, Agatha Christie-től is egyedül a Tíz kicsi négert olvastam, soha egy Poirot vagy Miss Marple könyvet, Sherlock Holmes-t pedig pláne nem. Pedig az ezekből készült filmeket imádom, és ezt a műfajt képviseli a Tőrbe ejtve is, még hozzá nem is rosszul.

Adva van egy krimiíró nagypapa, aki a születésnapján kb. a teljes családdal összeveszik, és másnapra már nincs az élők között. A rendőrök gyorsan lezárják a nyomozást: öngyilkosság - legalábbis minden jel erre mutat. Azonban egy titokzatos, címzés nélküli pénzes boríték formájában megbízás érkezik a híres nyomozó, Benoit Blanc számára, csatolva az író haláláról szóló újságcikket. Blanc nyomozni kezd, és egyre inkább úgy tűnik, hogy az író nem öngyilkos lett, hanem valaki végzett vele.

Mikor 2017-ben kijött a Jumanji Hív a dzsungel alcímmel ellátott második része, nagy meglepetést okozott - nem csak nekem, mindenkinek. Az emberek nem igazán értették, miért kell folytatás Robin Williams filmjének (bár szerintem a fiatalok közül van olyan, aki annak a létezéséről sem tud, és azt hiszi, a 2017-es film az első rész), főleg a modernesített "már nem társas, hanem videojáték" vonallal. Aztán a mozi jött, látott és győzött. Hatalmas siker lett, a készítőknek ugyanis sikerült úgy megújítani az alapsztorit, hogy közben hűek maradtak az eredeti szellemiségéhez. Persze a siker egyértelműen hozta a folytatást, ahol visszatért a második rész összes szereplője, és természetesen újak is érkeztek.

A Hív a dzsungel végén a fiatalok látszólag elpusztították a játékot, a cél érdekében még egy bowling golyót is bevetettek. Az utolsó pillanatban azonban Spencer berezelt, és hazavitte a konzol maradványait. A következő szint három évvel az előző rész után játszódik, a fiatalok mind élik az életüket, de Spencer nem tud belenyugodni, hogy egyszer ő volt Dwayne Johnson, és ez a Marthával való kapcsolatára is rányomja a bélyegét. Kerüli a barátait, és egyre mélyebbre süllyed az önsajnálatba, míg végül meghallja Jumanji hívó dobolását, úgyhogy megpróbálja összerakni a konzolt. A barátai, miután Spencer nem jön el egy megbeszélt találkozóra, elmennek a házukhoz, ahol Spencer nagypapája, és annak egy régi barátja fogadja őket. A banda is meghallja a dobot, és habár nem igazán fűlik hozzá a foguk, úgy döntenek, kimentik Spencert a játék fogságából. Csakhogy a konzol hibás, nem hagyja őket karaktert választani, így Martha kivételével mindenki más lesz, mint legutóbb volt, és mivel berántotta Spencer nagyapját és annak barátját is, Bethany a való világban ragad.

Utoljára a Rémrom esetében éreztem azt, amit a Paranorman nézése közben, hogy ebből simán lehetne egy élőszereplős horror-vígjátékot forgatni. Viszont ez is egy újabb remek példa arra, amit bizonyos emberek képtelenek felfogni: az animációs film nem feltétlenül jelent egyet a mesével.

A film főszereplője Norman, aki nem épp olyan, mint egy átlagos gyerek. Családi öröksége, hogy látja a halottakat, és képes velük kommunikálni. Ennek eredményeként a városban mindenki hóbortos különcnek tartja, és lassan már ő maga is belenyugszik a helyzetbe. Blithe Hollow városa egyébként arról híres, hogy még a telepesek idején felakasztottak egy boszorkányt, aki szörnyű átkot uszított a városra, pontosabban a vele végző hét emberre: azzal sújtja őket, hogy ne nyugodjanak békében, és keljenek fel a sírjukból. Persze manapság már mindenki legendának tartja a dolgot, ám az átok véresen komolynak bizonyul, mikor a városra rászabadul a hét élőhalott telepes. Egyedül Norman képes megállítani a katasztrófát - már ha nem lincselik meg őt magát is.