Utoljára a Rémrom esetében éreztem azt, amit a Paranorman nézése közben, hogy ebből simán lehetne egy élőszereplős horror-vígjátékot forgatni. Viszont ez is egy újabb remek példa arra, amit bizonyos emberek képtelenek felfogni: az animációs film nem feltétlenül jelent egyet a mesével.

A film főszereplője Norman, aki nem épp olyan, mint egy átlagos gyerek. Családi öröksége, hogy látja a halottakat, és képes velük kommunikálni. Ennek eredményeként a városban mindenki hóbortos különcnek tartja, és lassan már ő maga is belenyugszik a helyzetbe. Blithe Hollow városa egyébként arról híres, hogy még a telepesek idején felakasztottak egy boszorkányt, aki szörnyű átkot uszított a városra, pontosabban a vele végző hét emberre: azzal sújtja őket, hogy ne nyugodjanak békében, és keljenek fel a sírjukból. Persze manapság már mindenki legendának tartja a dolgot, ám az átok véresen komolynak bizonyul, mikor a városra rászabadul a hét élőhalott telepes. Egyedül Norman képes megállítani a katasztrófát - már ha nem lincselik meg őt magát is.

A film kellően félelmetes ahhoz, hogy a kisebb gyermekek megijedjenek tőle, így családi mozizáshoz nem feltétlenül ajánlanám, pláne, mivel rengeteg olyan poén és utalás van benne, amit egy gyerek nem biztos, hogy megért. Ilyenkor az a probléma szokott fenn állni sok mozinál, hogy bár gyerekeknek túl sok, felnőtteknek túl kevés az élmény, de úgy érzem, hogy itt ez nem áll fent. A Paranorman izgalmas, fordulatos, és pont annyira szívszorító, amennyire kell. Mert igen, ez egy film zombikkal, boszorkányokkal és holtakkal, de teljesen átlagos problémákat mutat be, kicsit más szemszögből: a másságot, toleranciát és a bizalmat.