Ha valaki megkérdezi, mi a kedvenc számítógépes játékom, nagy eséllyel a Beyond Good and Evil című Ubisoft játék lesz az első gondolatom. A 2003-ban megjelent sci-fi kalandjátékhoz először egyetem alatt volt szerencsém, és szerelem volt első látásra. A rajzfilmes megvalósítás, a fantasztikus zene, az izgalmas, fordulatos történet mind hozzájárult ahhoz, hogy tökéletes legyen a játékélmény. Sajnos nagyjából ugyanakkor érkezett a boltokba, mikor a Prince of Persia: The Sands of Time is, és a Ubi inkább annak a reklámozásával foglalkozott, aminek meg is lett a böjtje: a játék hatalmasat zakózott a kasszáknál, ezzel ki is vonva a forgalomból az eredetileg trilógiának tervezett sztori folytatását. Igaz, a kritikusok imádták, csakúgy mint azok a játékosok, akik megvásárolták, de sajnos ez utóbbiak nem voltak elegen, hogy nyereséges legyen a kiadvány. Később kult státuszba emelkedett ugyan a BGE, de addigra már lelőtték a folytatást, és nem is került ismét terítékre, csak jóval később - de erről majd lejjebb.

A játék a Hillys nevű bolygón játszódik, ahol emberek és ember-állat hibrid lények békében éltek, míg egy nap meg nem jelent egy új, hódító faj, a DomZ. A bolygón egyre több ember tűnik el, és ezt a semmiből felbukkant militarista szervezet, az Alpha Sections sem tudja teljesen megakadályozni, bár a jelek szerint mindent megtesz ennek érdekében. A fotóriporterként dolgozó Jade és "bácsikája", a félig ember, félig disznó Pey'j egy kis szigeten éldegél, egy világítótoronyban, ahol a háború során elárvult gyermekeknek is szállást nyújtanak. Egy nap Jade-et felkeresi a titokzatos lázadó szervezet, az Iris egyik embere, és azt állítja: az Alpha Sections nem az, aminek mondja magát, sőt, titokban összejátszik a DomZ-zal, és közreműködik az emberek elrablásában is. Jade és a kezdetben kicsit vonakodó Pey'j nyomozni kezd, és egyre nagyobb összeesküvésekre bukkannak, melyben az emberrablások csak egy gonosz terv első lépcsőfokát képviselik.

A BGE nem egy hosszú játék. Egy hétvége alatt ki is végeztem, és habár nem maxoltam ki teljesen, még úgy is legfeljebb 10-11 óra tiszta játékidő lehet benne. A rövidsége azonban nem befolyásolja a minőséget, mert az viszont elsőosztályú. Ami a játékmenetet illeti, a fő vonal egy külső nézetes akció-kaland játék, némi platformeres beütéssel, de ez csak a felszín. Játék közben többször is jobban járunk - sőt, időnként rá is vagyunk kényszerítve -, ha frontális támadás helyett inkább bujdosunk és osonunk. Eközben persze fotóriporteri tehetségünket is kamatoztatnunk kell. Egyrészt egy mellékküldetés részeként fotót kell készítenünk a bolygó teljes élővilágáról, ami, annak ellenére, hogy mellékküldetés, elég fontos része a sztorinak, és nélküle - illetve az ezért kapott fizetség nélkül - nem is nagyon boldogulnánk. Másrészt pedig nyomozás közben fényképes bizonyítékokkal kell alátámasztanunk az Alpha Sections korruptságát és az idegenekkel való együttműködését. Ezt aztán később az Iris a lakosság elé tárja, és a küldetéseink folyományaként a városka utcáin egyre ellenségesebb a hangulat katonák irányába.

Fegyverünk nem sok van, mindössze egy közelharcban használatos bot, a Daï-jo, amivel megüthetjük ellenfeleinket, vagy épp elüthetünk magunktól tárgyakat, illetve egy kesztyű, ami kis korongokat képes kilőni. Ezt használhatjuk figyelemelterelésre, távoli gombok és karok aktiválására, illetve kisebb ellenfelek esetében támadásra is, bár pajzsok és páncélok ellen nem túl hatékony. Ennyi azonban bőven elég, hiszen, mint mondtam, inkább a lopakodáson van a hangsúly. Ráadásul a harcokban majdnem mindig segítségünkre van a társunk, kezdetben Pey'j, majd később egy másik Iris ügynök, Double H is, akiknek különleges, egyedi képességeiknek sokszor a továbbjutásban is nagy hasznát vesszük.

Muszáj még kiemelnem a játék zenéjét, ami egész egyszerűen fantasztikus. Az egyébként is nagyon atmoszférikus pályák és helyszínek igazán életre kelnek a háttérzenétől, amit néha csak önmagában is elő szoktam venni, és hallgatni - sokszor napokig. Mindegy, hogy egy bányában bolyongunk, katonák elől bujkálunk, vagy épp csak egy kocsmába térünk be, vagy egy légpárnás-versenyen veszünk részt, a zene mindig tökéletesen passzol. Apropó verseny: bizony, ilyen is van, és ez egy újabb jó pont a játéknak. Rendkívül sok és változatos minijátékban, mellékküldetésben vehetünk részt, de ezt a játék nem tolja az ember arcába, nem erőlteti túl. Találkozhatunk versenyzéssel, ott van az állatvilág gyűjtése, a helyi bárban kipróbálhatunk egy leginkább léghokira emlékeztető játékot, de még űrcsatában is részt vehetünk. Még ha egy-egy ilyen küldetés kötelező is, a játék nem erőlteti mindenképp. A legjobb példa erre az a rész, ahol az egyik versenypálya bizonyos szakasza pont a következő célpontunk fala mentén vezet el. Igen, be kell neveznünk a versenybe, de ha nem akarjuk, nem kell nyernünk. Ha nincs kedvünk versenyezni, a futam közepén kiállhatunk a többiek közül, és beosonhatunk a szellőzőn, ami a titkos bázisra vezet.

Összességében tehát a Beyond Good and Evil remek játék, ami, annak ellenére, hogy csaknem húsz éves, még most is megállja a helyét. Kicsit szögletesek ugyan a formák, de a rajzfilmes megvalósítás még ezt is feledteti velünk, így a látványra sem lehet panaszunk - annak idején meg főleg nem lehetett, a korabeli kritikák mind elismerően nyilatkoztak a külsőségekre (is). És mi sem bizonyítja jobban, mennyire kult státuszba emelkedett, mint hogy csaknem húsz évvel az első rész után hamarosan érkezik a folytatás, ami ugyan - legalábbis az eddigi infók alapján - előzmény lesz, de az eredeti ötletgazda készíti a saját sztorijából, szóval biztos hűen fogja bővíteni az univerzumot. Én mindenesetre alig várom.

10/10