Furcsa a viszonyom a klasszikus krimikkel. Klasszikus krimi alatt itt az Agatha Christie, Sherlock Holmes féle történeteket értem, amikor az olvasó "együtt nyomoz" a detektívvel. Egyrészt szeretem őket, mindig izgalmas találgatni, ki a gyilkos, mi lehetett az indíték, és örömet okoz, ha ráhibázok a tettesre. Másrészt viszont annyira nem izgat, hogy sok ilyen könyvbe belekezdjek, Agatha Christie-től is egyedül a Tíz kicsi négert olvastam, soha egy Poirot vagy Miss Marple könyvet, Sherlock Holmes-t pedig pláne nem. Pedig az ezekből készült filmeket imádom, és ezt a műfajt képviseli a Tőrbe ejtve is, még hozzá nem is rosszul.

Adva van egy krimiíró nagypapa, aki a születésnapján kb. a teljes családdal összeveszik, és másnapra már nincs az élők között. A rendőrök gyorsan lezárják a nyomozást: öngyilkosság - legalábbis minden jel erre mutat. Azonban egy titokzatos, címzés nélküli pénzes boríték formájában megbízás érkezik a híres nyomozó, Benoit Blanc számára, csatolva az író haláláról szóló újságcikket. Blanc nyomozni kezd, és egyre inkább úgy tűnik, hogy az író nem öngyilkos lett, hanem valaki végzett vele.

Ez a film már nagyon régóta a listámon van, hiszen valódi kult státusznak örvend. Mindenhol azt hallottam, hogy nagyon jó horror, igazi provokatív, brutális, meg a szokásos hangzatos jelzők. Nos, számomra újra bebizonyosodott, hogy ami kult, az nem feltétlen jelenti azt, hogy jó is.

Az alapsztori "alapabb" már nem is lehetne. 1977-ben járunk, négy fiatal (két páros), az országot járja, hogy könyvet írjon olyan látnivalókról, amit nem érdemes kihagyni az utazóknak. Megállnak Spaulding kapitány benzinkútjánál, ami egyben egy horrormúzeum is, majd tovább indulnak egy fához, ahol a legendák szerint felakasztották a helyi sorozatgyilkost, Dr. Sátánt. Út közben felvesznek egy stoppost is, a dögös Babyt, aki elcsalja őket a házukba, ahol a betegesen bizarr családjával embereket kínoznak és gyilkolnak meg. És nagyjából ennyi. Persze ez nem lenne baj, a legtöbb horrornak nincs sokkal bonyolultabb sztorija, de itt valami nagyon félresiklott.

Újabb díszdobozon vagyok túl a PPP szériából, és azt kell mondjam, az eddigiek közül most épp ez a kedvencem. Egyébként érdekes, hogy egyre növekszik a színvonal, ahogy telnek az évek, vagy legalábbis számomra érdekesebb és izgalmasabb sztorik jönnek. Ami viszont biztos, hogy az összes eddigi közül ez volt a legegységesebb. Az elején még volt egy sztori Venommal, ami még az előző évből húzódott át, és amiben tanúja lehettünk Vérontó (Carnage) megszületésének, legalábbis annak a pillanatnak, amikor a szimbióta a börtönben kapcsolatba kerül a sorozatgyilkos Cletus Kasadyvel. E rövid kitérő után azonban rátérünk a doboz címét is adó történetre, a Bennünk lakozó gyermekre.

Az év fő ívét alkotó történet főszereplője Vermin, akivel már a Kraven utolsó vadászata című kötetben is találkoztunk. Erre szerencsére a Kingpin Kiadó is felhívta a figyelmet az előző évad végén, bár a "Kraven utolsó vadászatának folytatása" felhívás kicsit csalóka, de tény, hogy hatásosabb volt így, hogy előtte újraolvastam azt a sztorit is. Ahogy az Utolsó vadászat Kraven elméjébe nyújtott betekintés, úgy a Bennünk lakozó gyermek Vermin múltjában és gondolataiban merül el, hiszen az egykori tudósból Zémó bárónak köszönhetően félig patkánnyá lett szörnyeteg is fájdalmas, néha már-már szívszorító háttértörténettel rendelkezik. Dr. Kafka, Vermin börtönpszichiátere úgy gondolja, a szörnyeteg átalakulása részben pszichológiai eredetű, így aztán próbálja felderíteni, mi történt Vermin gyermekkorában, ami az első és az egyik legnagyobb törést okozta a férfi elméjében és lelkében. A kezelés alatt viszont Vermin megszökik, és a gyermekkori otthona felé tart, hogy bosszút álljon apján, aki elképzelhetetlen dolgokat művelt vele.

Vannak olyan címek majdnem minden képregénysorozatban, ami szinte mindenkinek az elsők között jut eszébe, ha arra kérik, mondjon egy híres történetet az adott szuperhős kalandjai közül. Ami az X-mennek a Sötét Főnix Saga (esetleg az Eljövendő múlt napjai), a Hulknak a Hulk világa, Pókembernél ez a cím majdnem biztosan a Kraven utolsó vadászata. 1989-ben íródott, mikor a Marvel a sötétebb tónusú képregényekkel és sztorikkal kísérletezett, és azon kevesek közé tartozik, amiknek így harminc év távlatából is jól áll a dolog.

Kraven már Pókember kezdő kora óta számtalanszor borsot tört Peter Parker orra alá. Elsődleges célja, hogy minden fenevadat legyőzzön, mindenkin felülkerekedjen, azonban ez Pókember esetében eleddig nem sikerült, és ez lassan az őrület szélére taszítja. Úgy dönt, megmutatja a világnak, ő jobb Pókember, mint Pókember maga, ezzel körözve le a szuperhőst. Kutatni kezd utána, s mikor megtalálja, beoltja valamivel, amitől Peter jóformán kómába esik, azután Kraven élve eltemeti őt, és a ruhájában rója a várost. New Yorknak és MJ-nek persze feltűnik, hogy valami nem stimmel Pókfejjel, de jelenleg nagyobb problémájuk, hogy az utcákon egy emberevő szörnyeteg szedi az áldozatait. Mikor Kraven rájön, hogy a szörny a félig patkány Vermin, akit Pókember még sosem tudott egyedül legyűrni, úgy gondolja, ez a megfelelő alkalom, hogy bizonyítsa magának és a világnak az igazát. Eközben Peter is magához tér, kikaparja magát a saját sírjából, és ő is vadászni indul - Kravenre.

Befutott a részben  Budapesten forgott Fekete Özvegy új előzetese is, amiben már kicsit többet mutatnak a film főgonoszából, Kiképzőből (Taskmaster) is. Ennek ellenére azt mondom, hogy az első teaser jobban sikerült, az itteni zeneválasztás, szerintem, nem sikerült a legszerencsésebbre.

Kijött végre a Sony "pókellenség-univerzuma" legújabb állomásának kedvcsinálója. Michael Morbius, az élő vámpír saját filmje eddig biztatóan néz ki, ha legalább olyan minőségű lesz, mint a Venom, akkor csak jól járunk. A teaser viszont egyéb érdekességeket is hozott. Ha jól figyeltek, egy ponton Morbius elsétál egy Pókember graffiti előtt, amire valaki a "gyilkos" szót írta, ami utalhat a Pókember - Idegenben végére, illetve a meglepetésvendég az előzetes legvégén azt mutatja, hogy a Sony filmjei és az Marvel Filmes Univerzum közötti határok egyre jobban elmosódnak. Vagy egy az egyben ugyanaz a kettő, vagy bejön a multiverzum. Talán ez volt az ára, hogy Pókember az MCU-ban maradhasson?

Az utóbbi időben egyszerre áldom és átkozom a Kingpin Kiadót, amiért visszacsábított a képregények világához. Áldom, mert kb. 3-4 éve, mikor úgy döntöttem, megveszem a kiadványait, újra felidézte bennem egy gyerekkori rajongásomat a képregények iránt, amit annak idején anyagi okok miatt fel kellett adnom. És átkozom - persze csak egy kicsit -, mert azóta nincs megállás, és néha már magam is elszörnyülködöm, hogy mennyit költök erre a műfajra. Persze, nem panaszkodom, manapság szerencsére a magyar közönség is el van árasztva jobbnál jobb kiadványokkal, csak pont ez az áradás az, ami miatt például nem mindig, pontosabban szinte sosincs idő azonnal elolvasni az aktuális megjelenéseket, főleg, ha az ember még könyveket is rendszeresen olvas, meg azért filmeket, sorozatokat sem ártana nézni.

Emellett én egy amolyan különleges állatfajta vagyok (főleg az utóbbi időkben), hogy nem szeretem darabonként olvasni/nézni a sztorikat. Ahogy például egy sorozat esetében is általában megvárom a teljes évadot, és inkább egyben darálok, képregénysorozatoknál is be szoktam várni, amíg befejeződik egy nagyobb, összefüggő történet, és egyszerre olvasok el több füzetet. Emiatt lehetséges az is, hogy a Kingpin Kiadó egyik alapsorába, a Peter Parker Pókemberbe sem kezdtem eddig bele. Úgy voltam vele, hogy megvárom vele az idén tavasszal véget érő, három éve tartó Klónsztori befejezését, és csak azután kezdek bele a korábbi számokba is.

Mikor 2017-ben kijött a Jumanji Hív a dzsungel alcímmel ellátott második része, nagy meglepetést okozott - nem csak nekem, mindenkinek. Az emberek nem igazán értették, miért kell folytatás Robin Williams filmjének (bár szerintem a fiatalok közül van olyan, aki annak a létezéséről sem tud, és azt hiszi, a 2017-es film az első rész), főleg a modernesített "már nem társas, hanem videojáték" vonallal. Aztán a mozi jött, látott és győzött. Hatalmas siker lett, a készítőknek ugyanis sikerült úgy megújítani az alapsztorit, hogy közben hűek maradtak az eredeti szellemiségéhez. Persze a siker egyértelműen hozta a folytatást, ahol visszatért a második rész összes szereplője, és természetesen újak is érkeztek.

A Hív a dzsungel végén a fiatalok látszólag elpusztították a játékot, a cél érdekében még egy bowling golyót is bevetettek. Az utolsó pillanatban azonban Spencer berezelt, és hazavitte a konzol maradványait. A következő szint három évvel az előző rész után játszódik, a fiatalok mind élik az életüket, de Spencer nem tud belenyugodni, hogy egyszer ő volt Dwayne Johnson, és ez a Marthával való kapcsolatára is rányomja a bélyegét. Kerüli a barátait, és egyre mélyebbre süllyed az önsajnálatba, míg végül meghallja Jumanji hívó dobolását, úgyhogy megpróbálja összerakni a konzolt. A barátai, miután Spencer nem jön el egy megbeszélt találkozóra, elmennek a házukhoz, ahol Spencer nagypapája, és annak egy régi barátja fogadja őket. A banda is meghallja a dobot, és habár nem igazán fűlik hozzá a foguk, úgy döntenek, kimentik Spencert a játék fogságából. Csakhogy a konzol hibás, nem hagyja őket karaktert választani, így Martha kivételével mindenki más lesz, mint legutóbb volt, és mivel berántotta Spencer nagyapját és annak barátját is, Bethany a való világban ragad.

Az első rész a 2018-as év egyik legjobb horrorja volt, hátborzongató atmoszférával és síri csendben ülő moziközönséggel. A folytatás az előzetes alapján közvetlenül az első után veszi fel a fonalat (némi flashbackkel), és jóval akciódúsabbnak ígérkezik. Csak aztán nehogy ez legyen a veszte.

Annak idején, mikor tévében ment ez a sorozat, nálam kimaradt. Jobban mondva csak egy-két részből láttam valamennyit, teljes epizódot szerintem egyáltalán nem. Az animált Godzilla sorozat nagyjából a '98-as film folytatásának tekinthető, abból visszatérnek szereplők, habár a jellemük és a külsejükön eszközöltek néha némi változtatást.

A sorozat alapja egy szörnykutató csapat, akit a filmből ismerős Nick Tatopoulos vezet. Van még biológusunk, Elsie, egy mérnök, Craven (ők is a filmből jöttek, de jelentősen eltérnek az ottani alteregójuktól), egy számítógépes guru, Randy, és a kötelező francia "kém", Monique. A film úgy ért véget (manapság ez már stáblistás jelenet lenne), hogy habár Godzillát és az újszülött szörnyeket elpusztították, egy tojás megmaradt. A sorozat elején Nick megtalálja ezt a tojást, épp mikor abból kikel az új Godzilla, és mivel Nicket látja meg először, rá tekint "mamájaként".