Mikor 2017-ben kijött a Jumanji Hív a dzsungel alcímmel ellátott második része, nagy meglepetést okozott - nem csak nekem, mindenkinek. Az emberek nem igazán értették, miért kell folytatás Robin Williams filmjének (bár szerintem a fiatalok közül van olyan, aki annak a létezéséről sem tud, és azt hiszi, a 2017-es film az első rész), főleg a modernesített "már nem társas, hanem videojáték" vonallal. Aztán a mozi jött, látott és győzött. Hatalmas siker lett, a készítőknek ugyanis sikerült úgy megújítani az alapsztorit, hogy közben hűek maradtak az eredeti szellemiségéhez. Persze a siker egyértelműen hozta a folytatást, ahol visszatért a második rész összes szereplője, és természetesen újak is érkeztek.

A Hív a dzsungel végén a fiatalok látszólag elpusztították a játékot, a cél érdekében még egy bowling golyót is bevetettek. Az utolsó pillanatban azonban Spencer berezelt, és hazavitte a konzol maradványait. A következő szint három évvel az előző rész után játszódik, a fiatalok mind élik az életüket, de Spencer nem tud belenyugodni, hogy egyszer ő volt Dwayne Johnson, és ez a Marthával való kapcsolatára is rányomja a bélyegét. Kerüli a barátait, és egyre mélyebbre süllyed az önsajnálatba, míg végül meghallja Jumanji hívó dobolását, úgyhogy megpróbálja összerakni a konzolt. A barátai, miután Spencer nem jön el egy megbeszélt találkozóra, elmennek a házukhoz, ahol Spencer nagypapája, és annak egy régi barátja fogadja őket. A banda is meghallja a dobot, és habár nem igazán fűlik hozzá a foguk, úgy döntenek, kimentik Spencert a játék fogságából. Csakhogy a konzol hibás, nem hagyja őket karaktert választani, így Martha kivételével mindenki más lesz, mint legutóbb volt, és mivel berántotta Spencer nagyapját és annak barátját is, Bethany a való világban ragad.

A karakterek csereberéje fantasztikus ötlet volt. Eleve klasszikus komédiát idéz, ahogy a dzsungelhősök új személyek bőrébe bújnak, új oldalukat villanthatják meg a film során. A Bravestone testében kikötő nagypapa hatalmas lett, és a térképész testébe kerülő Frigót alakító Jack Black is lubickol az új szerepben. Persze később megoldják, hogy mindenki visszanyerje a régi formáját, de amíg eljutnak addig, az feledhetetlen. Visszaköszönnek régi jelenetek a Hív a dzsungelből, ám az új körülmények miatt kifacsarva, és más eredménnyel. A helyszínek változatosabbak, kapunk sivatagot, hatalmas szurdokokat, és persze visszatér a dzsungel is. Az akció ismét pörgős, ahogy anno a második részben is megszokhattuk, és habár a főgonosz karaktere most sincs túlságosan kidolgozva, van egy olyan gyanúm, hogy ez nem is volt célja a készítőknek. Ez is csak a korai játékokat idézi: a rossz fiú azért gonosz, mert gonosz. Az új karakterek működnek, hozzák, amit kell, igaz az öregek morgolódását néha már kicsit túl soknak és erőltetettnek éreztem.

Összességében a Jumanji 3 legalább olyan jó szórakozás, mint az előző. Habár le nem körözi, ott lohol szorosan a nyomában. És hogy miért működik ez a faék egyszerűségű sztori? Mert hiány van az efféle kalandfilmekből, az Indiana Jones és a Múmia (nem a Tom Cruise-os, hanem a Brandon Fraseres) örököseiből, akik úgy akarnak szórakoztatni, hogy képes legyél kikapcsolni az agyadat arra a másfél-két órára, és egyszerűen csak élvezd, hogy életre kelt múmiák, a Szent Grált őrző több ezer éves kereszteslovagok és agresszív páviánok rohangálnak a képernyőn. Apropó páviánok, a jelenet a függőhidakkal és a majmokkal a film egyik csúcspontja. Bár valószínűleg nem mindenki ért velem egyet, azt az 5-10 percet tátott szájjal vigyorogva néztem végig, csodálatos volt minden egyes pillanata. Ismét kapunk tanulságot és lezárást, azonban a stáblistás jelenet alapján úgy tűnik, ezzel még nincs vége a történetnek.

(9/10)